LAOISE CALLAGHAN

- Tiszta káosz az egész. Állítólag ketten még később csatlakoztak, nekik már biztos, hogy nem találnak partnert, valaki meg visszamondta, helyette meg újabb jelentkezőt keresnek - fél kézzel Bell szárát tartottam, közben félig hátrafordultam, hogy szemmel tudjam tartani Ronant, aki a legelő kerítésének dőlve magyarázott nekem. Én már bent voltam és éppen arra készültem, hogy elengedjem a szürke kancát, hadd csatlakozzon a többiekhez.
- Nem hangzik túl jól - sóhajtottam fel. - Miért érzem úgy, hogy az utolsó mondatodhoz tartozik még egy és szócska és valamiféle folytatás is? - Néztem fel a magas ifjúra, bár így, támaszkodó testhelyzetben alacsonyabbnak tűnt, nekem még így is felfelé kellett tekintenem, mert hogy én meg mindenhogyan kis termetűnek számítottam. Az arcán megrándult egy izom jelezve, hogy fején találtam a szöget, a diadalmas mosolyom mégis elmaradt, mert valahogy túl komolynak tűnt a téma.
- És anya megkért, hogy kérdezzelek meg, nem vágnál-e bele. Azt gondolta, te biztosan szereted az ilyet, amúgy meg legalább annyira jól ismered a farmot, mint Cara vagy én és bár anya is, meg a nagyszüleim is teljes lázban égnek, jól jönne még két segítő kéz - sóhajtott fel.
- Ronan, rengeteget köszönhetek neked és a családodnak. Tényleg. Szóval, bár nem pontosan értem, mi ez az egész csereprogram, de izgalmasnak hangzik és a legkevesebb amit megtehetek, hogy tényleg segítek. - Végre közben megszabadítottam a mellettem ácsorgó kancát a vezetőszárától és gyengéden megpaskoltam a farát jelezve, hogy elmehet. Csapott párat a farkával, aztán komótosan, még egyszer hátranézve elügetett a legelőn békésen pihenő többi társa felé. Én nagy sóhajjal megfordultam, nemes egyszerűséggel és egy kis ügyességgel átbújtam a kerítés két léce között, aztán elindultam Ronan után, hogy megtudjam, mire is adtam a fejem az imént. Bár nem mutatta, tudtam, hogy hálás azért, hogy igent mondtam, én pedig örültem, hogy segíthetek nekik. Izgalmas nyárnak ígérkezett ez a mostani.

***
Nos, ez az ominózus beszélgetés már egy hónapja történt, azóta pedig számtalan előkészület zajlott már le, mielőtt végre mindenki ideért volna. De most ott álltunk egy nagy csoportban a farmház teraszán, egy meglehetősen vidám társaságként. Az utolsó táborozó még csak az imént csatlakozott hozzánk, s nem is tudott mindenkinek bemutatkozni, én sem találkoztam vele, mert Celia máris kezébe vette az irányítást: Még annyit láttam, hogy Sean nagyon magyaráz neki valamit, le mertem volna fogadni, hogy a sok ezer poénja közül máris elsütött párat, de a lány reakciójára nem volt már időm, mert Celia magának követelte a figyelmünket.
- Jól van - szólt egy kissé emeltebb hangon, s akárcsak egy tanárnő, kiállt velünk szembe, mi pedig igen hamar elcsendesedtünk. Körbenéztem az arcokon és úgy tűnt, hogy mindenki feszült figyelemmel hallgatja, mi következik most. Celia nem mondható annak a tekintélyt parancsoló jelenségnek, mégis odafigyelnek rá az emberek legtöbbször, de azt hiszem, ő inkább a szeretetteljes kisugárzásával éri el ezt, mintsem az átlagosnál több határozottsággal.
- Mint tudjátok, a program során csoportokba lesztek osztva, hogy egy kicsit megkönnyítsük a kapcsolatteremtést, illetve a vendégeinknek is legyen kitől útbaigazítást kérni. - mosolygott a társaságra, s többen is visszamosolyogtak rá. Én sem bírtam komoly maradni, ahhoz túlságosan is vidám volt a hangulat. - Úgyhogy most mindenki jól figyeljen, ha kérhetem, mert végre ti is megtudjátok, ki kinek lesz a partnere - folytatta. Erre többen is egymásra néztek, próbált mindenki magában találgatni, volt, akik már valamilyen szinten ismerték egymást, hiszen ki korábban, ki egy kicsit később érkezett. De ez akkor is izgalmas pillanat volt, mert a cserepartnereinkkel mindannyian személyesebb kapcsolatot építünk ki valószínűleg, mint a többiekkel. Bár ki tudja...
- Swen, Wilhelm - nézett az égi meszelő párosra, nekem ők már csak vikingek voltak és lesznek. De komolyan, elképesztő, hogy milyen magasak! Meg egyszerűen annyira skandinávul néznek ki, de ezt jó értelemben mondom... - Ami titeket illet, ti bárkihez fordulhattok, mert a létszám miatt kijelölt partneretek nincs. De szerintem Cara nagyon szívesen elkalauzol benneteket bárhová - nézett a lányára, a kijelentés pedig a testvérekből egy hatalmas döbbent pillantást váltott ki, aztán egymásról Carára néztek mind a ketten, aki sugárzó mosollyal viszonozta a tekintetüket. Bár még csak tízéves és egy álmodozó teremtés, sokszor éreztem vele kapcsolatban azt, hogy komolyabb, mint a legtöbb kortársa. És imádtam a kislányt, amilyen bájos volt, olyan volt nekem, mintha a kishúgom lenne.
- Roesia, a te párod Laoise - nézett az újonnan érkezett lányra, majd rám. Sean mellettem dünnyögött valami olyasmit, hogy ez már rosszul kezdődik, de közben mosolygott, én viszont az egész beszólást csak egy lesújtó pillantással jutalmaztam, valószínű más nem is hallotta, de ez nem is volt baj. Nem tudtam, hogy Roesia felém pillantott-e, tekintve, hogy lemaradtam arról a pillanatról Sean miatt, de úgyis lesz még alkalmam neki bemutatkozni, szóval annyira nem aggódtam.
- Selene, Teresa, ti Seannal lesztek - nézett a szélen álldogáló két lányra. Teresa egy kicsit vidámabbnak tűnt, mint Sel, szerintem ő nehezebben oldódó típus, én is csak egy pár szót beszéltem vele eddig és az sem volt túl tartalmas, de lehet, hogy ez csak a korai órának volt köszönhető, amikor is megérkeztek. Már majdnem a beosztás végére értünk, de még mindig csendben volt mindenki. - Tadeu, Natividade, Lorcan lesz a partneretek - állapodott meg végül Celia tekintete a portugál pároson. Ami engem illet, még a nevüket sem bírtam megjegyezni szegényeknek, állítólag jó a nyelvérzékem, de ez már nekem is sok volt. Reméltem, azért míg itt lesznek, csak sikerül majd megtanulnom. A szemem sarkából Lorcanre pillantottam, aki újdonsült partnereire nézett és biccentett nekik amolyan beleegyezésképp és ez annyira Lorcanes volt. Alig bírtam elfolytani egy mosolyt, de aztán Celia hangja végül elérte, hogy komoly maradjak:
- A csomagjaitokat már felvittük a ház felső emeletére, ahol a szobáitokat találjátok. Az ajtókon megtaláljátok a neveiteket, ki kivel van beosztva, Ronan és Cara segít a fiúknak és a lányoknak is megtalálni mindent. Kaptok egy kis időt lepakolni, aztán ha pihentetek egy kicsit, körbevezetünk titeket a farmon - folytatta mosolyogva. - Reméljük, hogy jól fogjátok érezni magatokat az itt töltött idő alatt, jó időtöltést kívánok mindenkinek - bocsátott minket utunkra egy nagy mosollyal, aztán a férjéhez lépett gondolom azért, hogy átbeszéljék a további teendőket, Maureenékkal együtt. Ami engem illet, szerettem volna végre megismerkedni egy kicsit a cserepartneremmel, akit egészen hamar ki is szúrtam a tömegben tekintve, hogy körülbelül egyforma magasak voltunk, vagy talán egyforma alacsonyak, ami azt hiszem, nagy szó.
- Roesia, ugye? - Léptem oda hozzá mosolyogva, amikor egy kicsit szétszéledtünk, mire ő is odafordult hozzám. - Igen, de a Ro is teljesen jó lesz - nézett rám nagy mosollyal, mire bólintottam jelezve, hogy vettem. Igazság szerint egyszerűbb is volt, mint a lány teljes nevét használni. - Laoise Callaghan. Örülök, hogy találkoztunk - öleltem meg egy halvány mosoly kíséretében, aztán kissé hátrébb léptem. - Ceade mile failte - tettem hozzá a mondókámhoz, aztán kérdő tekintetére csak mosolyogva vállat vontam. - Isten hozott nálunk - egészítettem ki egy körülbelüli angol fordítással is, aztán elindultam a többiek után, akik már a ház felé vették az irányt. Ro is felzárkózott mellém, én pedig ismét ránéztem. - A francia tudásom sajnos csak a bonjourig terjed, szóval - elnevettem magam, nemsokára pedig ő is követte a példám. Volt egy olyan érzésem, hogy jól ki fogunk jönni. Elsőre nagyon kedves lánynak tűnt, nyitott volt és érdeklődő, habár talán még egy kicsit feszült, de ez persze lehet csak az új környezet miatt is.
- Ha jól tudom akkor saját lóval jöttél, igaz? - Kérdeztem, közben már be is léptünk a házba, s a földszinti rész központi helyiségén áthaladva már az emeleti lépcsőn igyekeztünk felfelé. - Igen, Mateónak hívják és nagyon kezes hátas - bólintott. Én csak egy pillanatra láttam a lovat, de masszív és fenséges állatnak tűnt. - Miatta ne aggódj, már biztosan az istállóban van. Jó helye lesz, abban biztos lehetsz - mosolyogtam rá megnyugtatólag, mert úgy láttam, egy kicsit aggasztja, vajon mi lehet a lovával, míg mi itt beszélgetünk.
- Egy szobában leszünk, ha jól tudom - folytattam a csevegést, amikor felértünk és az ajtókat kezdtem fürkészni. - Ó, igen, itt is vagyunk - igaz én már kipakoltam tegnap, de nem voltam még biztos a szobatársamat illetően. Örültem, hogy Ro lesz az, hiszen így talán még jobban megismerjük majd egymást. Előreengedtem a lányt. Mivel Celiáék egyébként is gyakran táboroztattak, a ház jól felszerelt volt, ezzel együtt pedig ízléses és igazán otthonos. Én is töltöttem már itt pár éjszakát és minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy sikerült megkedvelnem a helyet. Ahogy beléptünk, tágas helyiség fogadott bennünket, remek kilátással a ház mögötti legelőkre. Hagytam Rót kipakolni, én már nagyjából kész voltam, de azért jobbnak láttam, ha ellenőrzöm a cuccaim, mielőtt lemegyünk, hogy biztosan tudjam, mit hova tettem.
- Szóval, mesélnél egy kicsit az itteni dolgokról? – Kérdezte újdonsült szobatársam és egyben cserepartnerem, miközben már javában pakolászott. Én épp az egyik táskámat kerestem és már körbejártam az egész szobában, benéztem mindenhová, de nem találtam, így egy kicsit szórakozott voltam, de azért belekezdtem a válaszba.
- Persze. Elég régóta ismerem Celiáékat, Ronan az osztálytársam – kezdtem magyarázni, mire kaptam egy meglepett pillantást, így megerősítésként bólintottam. – Sokszor kisegítek itt a farmon, így kerültem bele ebbe a dologba is – folytattam, aztán lehajoltam, hogy a szekrény alsó síkjában, vagy bárhol máshol a földön keressem a táskám, amit végül az ágyam alatt találtam meg. Anno a fiúk segítettek felhozni a csomagokat, így nem volt kérdés, hogy ki volt a gonosz tréfa kitervelője.
- Ó, hogy én egyszer megölöm Seant, az is biztos – mivel ezt szinte az ágy alá behasalva mondtam, annyira nem tűnt vérmesnek, meg persze csak poén volt, de szegény Rónak elég fura lehetett, mert még az előbb teljesen másról beszéltem. Amikor végre sikerült kivonszolnom a táskám az ágy alól és ránézetm láttam, hogy tényleg nem is érti, miért tértem át egy teljesen más dologra. – Igen, ő az a srác, akivel először beszéltél, a poéngyáros. Mindenkit imád szivatni és szerinte az is vicces, ha valaki a táskájáért bekúszik az ágy alá. És igen, biztosan tudom, hogy ő volt, mert a fiúk segítettek felhozni a csomagokat. Szóval vigyázz vele. De amúgy rendes. – fordultam végre teljesen felé. Láttam, hogy egy kicsit döbbenten hallgatja a hadarásom, de aztán csak megjelent egy halvány mosoly az arcán. Azt hiszem, kell egy kis idő, ameddig megemészti a sok információt, amit adtam neki így hirtelen. Roesia hamar kész lett a pakolással, így nem kellett hozzá sok idő, hogy csatlakozhassunk a többiekhez az udvaron. Szerencsére nem utolsónak érkeztünk, ezt a díjat a svéd fivérek nyerték, addigra már az egész csapat összeverődött és házigazdáink is megérkeztek, hogy körbevezessenek minket. Vagyis inkább a vendégeinket. Végigjártuk az egész farmot, megnéztük a karámokat, pályákat, minden egyebet, az istállót hagyva utoljára. Mivel ez volt az utolsó állomás, időt szakítottam rá, hogy elmenjünk és megnézzük Ro lovát. Úgy tűnt, tényleg jól van és még szebb, mint amilyenre emlékeztem.
- Azt hiszem, tetszik neki a hely – jegyeztem meg a ló nyakát simogatva és úgy tűnt, ezzel Mateo gazdája is egyetért. – Neked van lovad? – Kérdezte kis csend után. Az istálló már meglehetősen nyugodt volt, a legtöbb táborozó a körbevezetést követően szétszéledt. Mint megtudtuk, este bográcsozni készültünk, így mindenki rápihent gondolom az elfoglaltságra, mert Celia és Maureen jó előre megmondták, hogy mindenki ki fogja venni a részét a munkából. Én már vettem részt ilyen partin náluk és tudtam, hogy jól fogjuk érezni magunkat. Na, de vissza a lovas témához:
- Nincs, de van egy ló, akit rendszeresen lovagolok, ha itt vagyok. Ha gondolod, megmutatom – igaz, a lovakat nem ma osztották be, de ez Roesiát nem is érintette. Mivel bólintott, így céltudatos léptekkel indultam meg a szürke kanca boxa felé. Ahogy odaértünk, feje már ki is bukkant az ajtó felett, én pedig szeretettel simogattam meg az orrát, mire ő halk horkantással válaszolt.
- Ő Bell – fordultam Róhoz mosolyogva. – Igazából Beltane-nek hívják, ami a nyárünnep egy régi elnevezése, de hát ez így egyszerűbb – folytattam a magyarázatot. Közben előhalásztam egy lócsemegét is a kancának, mindig tartottam magamnál, ha a környéken voltam és most is, mint mindig, nagyon örült neki. – Azt hiszem, eléggé egymáshoz nőttünk. Nagyon nyugodt, tényleg jó természetű ő is – próbáltam röviden bemutatni a lovat neki, de úgy gondoltam, míg itt van, lesz majd ideje joban megismerni. Ezt követően már nem is töltöttünk sok időt az istállóban, visszamentünk a házba, hogy átöltözzünk az estére és valami kényelmeset vegyünk fel, amiben jól esik főzőcskézni is. – Készülj fel, hogy Celia, de főleg Maureen, ha főzésről van szó, nagyon befog mindenkit. De jó lesz – biztattam. Roesia elég belevaló lányzónak tűnt, azért pedig nem hibáztattam, hogy az új helyzet esetleg még feszélyezi egy kicsit. Valószínűleg hamar feloldódik majd, biztos voltam benne, hogy erről a társaság tesz majd. A házhoz tartozó fedett teraszon találkoztunk, ahol már mindent berendeztek és átalakultunk konyhaszemélyzetté. Rót és engem is krumplit hámozni osztottak be először, de elég nehéz volt, mert valaki, főleg Sean, folyamatosan lökte a poénokat és nevetés közben nem könnyű a munkára koncentrálni. Ami viszont nagyon jó volt, hogy a hangulat már most is több volt, mint remek és úgy gondoltam, ez az este folyamán csak jobb lesz, főleg, ha összehozunk valami jó kis ételt. A mellettem szintén serényen dolgozó Róra pillantottam, akinek az arcáról hasonló érzelmeket tudtam leolvasni. Azt hiszem örültem, hogy annak idején igent mondtam Ronan ajánlatára ott, a karámnál és belevágtam ebbe a programba. Őrületes nyárnak nézünk elébe!