LAOISE CALLAGHAN

- Tiszta káosz az egész. Állítólag ketten még később csatlakoztak, nekik már biztos, hogy nem találnak partnert, valaki meg visszamondta, helyette meg újabb jelentkezőt keresnek - fél kézzel Bell szárát tartottam, közben félig hátrafordultam, hogy szemmel tudjam tartani Ronant, aki a legelő kerítésének dőlve magyarázott nekem. Én már bent voltam és éppen arra készültem, hogy elengedjem a szürke kancát, hadd csatlakozzon a többiekhez.
- Nem hangzik túl jól - sóhajtottam fel. - Miért érzem úgy, hogy az utolsó mondatodhoz tartozik még egy és szócska és valamiféle folytatás is? - Néztem fel a magas ifjúra, bár így, támaszkodó testhelyzetben alacsonyabbnak tűnt, nekem még így is felfelé kellett tekintenem, mert hogy én meg mindenhogyan kis termetűnek számítottam. Az arcán megrándult egy izom jelezve, hogy fején találtam a szöget, a diadalmas mosolyom mégis elmaradt, mert valahogy túl komolynak tűnt a téma.
- És anya megkért, hogy kérdezzelek meg, nem vágnál-e bele. Azt gondolta, te biztosan szereted az ilyet, amúgy meg legalább annyira jól ismered a farmot, mint Cara vagy én és bár anya is, meg a nagyszüleim is teljes lázban égnek, jól jönne még két segítő kéz - sóhajtott fel.
- Ronan, rengeteget köszönhetek neked és a családodnak. Tényleg. Szóval, bár nem pontosan értem, mi ez az egész csereprogram, de izgalmasnak hangzik és a legkevesebb amit megtehetek, hogy tényleg segítek. - Végre közben megszabadítottam a mellettem ácsorgó kancát a vezetőszárától és gyengéden megpaskoltam a farát jelezve, hogy elmehet. Csapott párat a farkával, aztán komótosan, még egyszer hátranézve elügetett a legelőn békésen pihenő többi társa felé. Én nagy sóhajjal megfordultam, nemes egyszerűséggel és egy kis ügyességgel átbújtam a kerítés két léce között, aztán elindultam Ronan után, hogy megtudjam, mire is adtam a fejem az imént. Bár nem mutatta, tudtam, hogy hálás azért, hogy igent mondtam, én pedig örültem, hogy segíthetek nekik. Izgalmas nyárnak ígérkezett ez a mostani.

***
Nos, ez az ominózus beszélgetés már egy hónapja történt, azóta pedig számtalan előkészület zajlott már le, mielőtt végre mindenki ideért volna. De most ott álltunk egy nagy csoportban a farmház teraszán, egy meglehetősen vidám társaságként. Az utolsó táborozó még csak az imént csatlakozott hozzánk, s nem is tudott mindenkinek bemutatkozni, én sem találkoztam vele, mert Celia máris kezébe vette az irányítást: Még annyit láttam, hogy Sean nagyon magyaráz neki valamit, le mertem volna fogadni, hogy a sok ezer poénja közül máris elsütött párat, de a lány reakciójára nem volt már időm, mert Celia magának követelte a figyelmünket.
- Jól van - szólt egy kissé emeltebb hangon, s akárcsak egy tanárnő, kiállt velünk szembe, mi pedig igen hamar elcsendesedtünk. Körbenéztem az arcokon és úgy tűnt, hogy mindenki feszült figyelemmel hallgatja, mi következik most. Celia nem mondható annak a tekintélyt parancsoló jelenségnek, mégis odafigyelnek rá az emberek legtöbbször, de azt hiszem, ő inkább a szeretetteljes kisugárzásával éri el ezt, mintsem az átlagosnál több határozottsággal.
- Mint tudjátok, a program során csoportokba lesztek osztva, hogy egy kicsit megkönnyítsük a kapcsolatteremtést, illetve a vendégeinknek is legyen kitől útbaigazítást kérni. - mosolygott a társaságra, s többen is visszamosolyogtak rá. Én sem bírtam komoly maradni, ahhoz túlságosan is vidám volt a hangulat. - Úgyhogy most mindenki jól figyeljen, ha kérhetem, mert végre ti is megtudjátok, ki kinek lesz a partnere - folytatta. Erre többen is egymásra néztek, próbált mindenki magában találgatni, volt, akik már valamilyen szinten ismerték egymást, hiszen ki korábban, ki egy kicsit később érkezett. De ez akkor is izgalmas pillanat volt, mert a cserepartnereinkkel mindannyian személyesebb kapcsolatot építünk ki valószínűleg, mint a többiekkel. Bár ki tudja...
- Swen, Wilhelm - nézett az égi meszelő párosra, nekem ők már csak vikingek voltak és lesznek. De komolyan, elképesztő, hogy milyen magasak! Meg egyszerűen annyira skandinávul néznek ki, de ezt jó értelemben mondom... - Ami titeket illet, ti bárkihez fordulhattok, mert a létszám miatt kijelölt partneretek nincs. De szerintem Cara nagyon szívesen elkalauzol benneteket bárhová - nézett a lányára, a kijelentés pedig a testvérekből egy hatalmas döbbent pillantást váltott ki, aztán egymásról Carára néztek mind a ketten, aki sugárzó mosollyal viszonozta a tekintetüket. Bár még csak tízéves és egy álmodozó teremtés, sokszor éreztem vele kapcsolatban azt, hogy komolyabb, mint a legtöbb kortársa. És imádtam a kislányt, amilyen bájos volt, olyan volt nekem, mintha a kishúgom lenne.
- Roesia, a te párod Laoise - nézett az újonnan érkezett lányra, majd rám. Sean mellettem dünnyögött valami olyasmit, hogy ez már rosszul kezdődik, de közben mosolygott, én viszont az egész beszólást csak egy lesújtó pillantással jutalmaztam, valószínű más nem is hallotta, de ez nem is volt baj. Nem tudtam, hogy Roesia felém pillantott-e, tekintve, hogy lemaradtam arról a pillanatról Sean miatt, de úgyis lesz még alkalmam neki bemutatkozni, szóval annyira nem aggódtam.
- Selene, Teresa, ti Seannal lesztek - nézett a szélen álldogáló két lányra. Teresa egy kicsit vidámabbnak tűnt, mint Sel, szerintem ő nehezebben oldódó típus, én is csak egy pár szót beszéltem vele eddig és az sem volt túl tartalmas, de lehet, hogy ez csak a korai órának volt köszönhető, amikor is megérkeztek. Már majdnem a beosztás végére értünk, de még mindig csendben volt mindenki. - Tadeu, Natividade, Lorcan lesz a partneretek - állapodott meg végül Celia tekintete a portugál pároson. Ami engem illet, még a nevüket sem bírtam megjegyezni szegényeknek, állítólag jó a nyelvérzékem, de ez már nekem is sok volt. Reméltem, azért míg itt lesznek, csak sikerül majd megtanulnom. A szemem sarkából Lorcanre pillantottam, aki újdonsült partnereire nézett és biccentett nekik amolyan beleegyezésképp és ez annyira Lorcanes volt. Alig bírtam elfolytani egy mosolyt, de aztán Celia hangja végül elérte, hogy komoly maradjak:
- A csomagjaitokat már felvittük a ház felső emeletére, ahol a szobáitokat találjátok. Az ajtókon megtaláljátok a neveiteket, ki kivel van beosztva, Ronan és Cara segít a fiúknak és a lányoknak is megtalálni mindent. Kaptok egy kis időt lepakolni, aztán ha pihentetek egy kicsit, körbevezetünk titeket a farmon - folytatta mosolyogva. - Reméljük, hogy jól fogjátok érezni magatokat az itt töltött idő alatt, jó időtöltést kívánok mindenkinek - bocsátott minket utunkra egy nagy mosollyal, aztán a férjéhez lépett gondolom azért, hogy átbeszéljék a további teendőket, Maureenékkal együtt. Ami engem illet, szerettem volna végre megismerkedni egy kicsit a cserepartneremmel, akit egészen hamar ki is szúrtam a tömegben tekintve, hogy körülbelül egyforma magasak voltunk, vagy talán egyforma alacsonyak, ami azt hiszem, nagy szó.
- Roesia, ugye? - Léptem oda hozzá mosolyogva, amikor egy kicsit szétszéledtünk, mire ő is odafordult hozzám. - Igen, de a Ro is teljesen jó lesz - nézett rám nagy mosollyal, mire bólintottam jelezve, hogy vettem. Igazság szerint egyszerűbb is volt, mint a lány teljes nevét használni. - Laoise Callaghan. Örülök, hogy találkoztunk - öleltem meg egy halvány mosoly kíséretében, aztán kissé hátrébb léptem. - Ceade mile failte - tettem hozzá a mondókámhoz, aztán kérdő tekintetére csak mosolyogva vállat vontam. - Isten hozott nálunk - egészítettem ki egy körülbelüli angol fordítással is, aztán elindultam a többiek után, akik már a ház felé vették az irányt. Ro is felzárkózott mellém, én pedig ismét ránéztem. - A francia tudásom sajnos csak a bonjourig terjed, szóval - elnevettem magam, nemsokára pedig ő is követte a példám. Volt egy olyan érzésem, hogy jól ki fogunk jönni. Elsőre nagyon kedves lánynak tűnt, nyitott volt és érdeklődő, habár talán még egy kicsit feszült, de ez persze lehet csak az új környezet miatt is.
- Ha jól tudom akkor saját lóval jöttél, igaz? - Kérdeztem, közben már be is léptünk a házba, s a földszinti rész központi helyiségén áthaladva már az emeleti lépcsőn igyekeztünk felfelé. - Igen, Mateónak hívják és nagyon kezes hátas - bólintott. Én csak egy pillanatra láttam a lovat, de masszív és fenséges állatnak tűnt. - Miatta ne aggódj, már biztosan az istállóban van. Jó helye lesz, abban biztos lehetsz - mosolyogtam rá megnyugtatólag, mert úgy láttam, egy kicsit aggasztja, vajon mi lehet a lovával, míg mi itt beszélgetünk.
- Egy szobában leszünk, ha jól tudom - folytattam a csevegést, amikor felértünk és az ajtókat kezdtem fürkészni. - Ó, igen, itt is vagyunk - igaz én már kipakoltam tegnap, de nem voltam még biztos a szobatársamat illetően. Örültem, hogy Ro lesz az, hiszen így talán még jobban megismerjük majd egymást. Előreengedtem a lányt. Mivel Celiáék egyébként is gyakran táboroztattak, a ház jól felszerelt volt, ezzel együtt pedig ízléses és igazán otthonos. Én is töltöttem már itt pár éjszakát és minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy sikerült megkedvelnem a helyet. Ahogy beléptünk, tágas helyiség fogadott bennünket, remek kilátással a ház mögötti legelőkre. Hagytam Rót kipakolni, én már nagyjából kész voltam, de azért jobbnak láttam, ha ellenőrzöm a cuccaim, mielőtt lemegyünk, hogy biztosan tudjam, mit hova tettem.
- Szóval, mesélnél egy kicsit az itteni dolgokról? – Kérdezte újdonsült szobatársam és egyben cserepartnerem, miközben már javában pakolászott. Én épp az egyik táskámat kerestem és már körbejártam az egész szobában, benéztem mindenhová, de nem találtam, így egy kicsit szórakozott voltam, de azért belekezdtem a válaszba.
- Persze. Elég régóta ismerem Celiáékat, Ronan az osztálytársam – kezdtem magyarázni, mire kaptam egy meglepett pillantást, így megerősítésként bólintottam. – Sokszor kisegítek itt a farmon, így kerültem bele ebbe a dologba is – folytattam, aztán lehajoltam, hogy a szekrény alsó síkjában, vagy bárhol máshol a földön keressem a táskám, amit végül az ágyam alatt találtam meg. Anno a fiúk segítettek felhozni a csomagokat, így nem volt kérdés, hogy ki volt a gonosz tréfa kitervelője.
- Ó, hogy én egyszer megölöm Seant, az is biztos – mivel ezt szinte az ágy alá behasalva mondtam, annyira nem tűnt vérmesnek, meg persze csak poén volt, de szegény Rónak elég fura lehetett, mert még az előbb teljesen másról beszéltem. Amikor végre sikerült kivonszolnom a táskám az ágy alól és ránézetm láttam, hogy tényleg nem is érti, miért tértem át egy teljesen más dologra. – Igen, ő az a srác, akivel először beszéltél, a poéngyáros. Mindenkit imád szivatni és szerinte az is vicces, ha valaki a táskájáért bekúszik az ágy alá. És igen, biztosan tudom, hogy ő volt, mert a fiúk segítettek felhozni a csomagokat. Szóval vigyázz vele. De amúgy rendes. – fordultam végre teljesen felé. Láttam, hogy egy kicsit döbbenten hallgatja a hadarásom, de aztán csak megjelent egy halvány mosoly az arcán. Azt hiszem, kell egy kis idő, ameddig megemészti a sok információt, amit adtam neki így hirtelen. Roesia hamar kész lett a pakolással, így nem kellett hozzá sok idő, hogy csatlakozhassunk a többiekhez az udvaron. Szerencsére nem utolsónak érkeztünk, ezt a díjat a svéd fivérek nyerték, addigra már az egész csapat összeverődött és házigazdáink is megérkeztek, hogy körbevezessenek minket. Vagyis inkább a vendégeinket. Végigjártuk az egész farmot, megnéztük a karámokat, pályákat, minden egyebet, az istállót hagyva utoljára. Mivel ez volt az utolsó állomás, időt szakítottam rá, hogy elmenjünk és megnézzük Ro lovát. Úgy tűnt, tényleg jól van és még szebb, mint amilyenre emlékeztem.
- Azt hiszem, tetszik neki a hely – jegyeztem meg a ló nyakát simogatva és úgy tűnt, ezzel Mateo gazdája is egyetért. – Neked van lovad? – Kérdezte kis csend után. Az istálló már meglehetősen nyugodt volt, a legtöbb táborozó a körbevezetést követően szétszéledt. Mint megtudtuk, este bográcsozni készültünk, így mindenki rápihent gondolom az elfoglaltságra, mert Celia és Maureen jó előre megmondták, hogy mindenki ki fogja venni a részét a munkából. Én már vettem részt ilyen partin náluk és tudtam, hogy jól fogjuk érezni magunkat. Na, de vissza a lovas témához:
- Nincs, de van egy ló, akit rendszeresen lovagolok, ha itt vagyok. Ha gondolod, megmutatom – igaz, a lovakat nem ma osztották be, de ez Roesiát nem is érintette. Mivel bólintott, így céltudatos léptekkel indultam meg a szürke kanca boxa felé. Ahogy odaértünk, feje már ki is bukkant az ajtó felett, én pedig szeretettel simogattam meg az orrát, mire ő halk horkantással válaszolt.
- Ő Bell – fordultam Róhoz mosolyogva. – Igazából Beltane-nek hívják, ami a nyárünnep egy régi elnevezése, de hát ez így egyszerűbb – folytattam a magyarázatot. Közben előhalásztam egy lócsemegét is a kancának, mindig tartottam magamnál, ha a környéken voltam és most is, mint mindig, nagyon örült neki. – Azt hiszem, eléggé egymáshoz nőttünk. Nagyon nyugodt, tényleg jó természetű ő is – próbáltam röviden bemutatni a lovat neki, de úgy gondoltam, míg itt van, lesz majd ideje joban megismerni. Ezt követően már nem is töltöttünk sok időt az istállóban, visszamentünk a házba, hogy átöltözzünk az estére és valami kényelmeset vegyünk fel, amiben jól esik főzőcskézni is. – Készülj fel, hogy Celia, de főleg Maureen, ha főzésről van szó, nagyon befog mindenkit. De jó lesz – biztattam. Roesia elég belevaló lányzónak tűnt, azért pedig nem hibáztattam, hogy az új helyzet esetleg még feszélyezi egy kicsit. Valószínűleg hamar feloldódik majd, biztos voltam benne, hogy erről a társaság tesz majd. A házhoz tartozó fedett teraszon találkoztunk, ahol már mindent berendeztek és átalakultunk konyhaszemélyzetté. Rót és engem is krumplit hámozni osztottak be először, de elég nehéz volt, mert valaki, főleg Sean, folyamatosan lökte a poénokat és nevetés közben nem könnyű a munkára koncentrálni. Ami viszont nagyon jó volt, hogy a hangulat már most is több volt, mint remek és úgy gondoltam, ez az este folyamán csak jobb lesz, főleg, ha összehozunk valami jó kis ételt. A mellettem szintén serényen dolgozó Róra pillantottam, akinek az arcáról hasonló érzelmeket tudtam leolvasni. Azt hiszem örültem, hogy annak idején igent mondtam Ronan ajánlatára ott, a karámnál és belevágtam ebbe a programba. Őrületes nyárnak nézünk elébe!

ROESIA CHAMBERS

El sem hiszem, hogy csak pár órája indultam el otthonról és máris honvágyam van. Na jó, ez nem egészen igaz. A valóság az, hogy nem a pompázatos terekkel rendelkező és történelemben gazdag francia hont hiányoltam, hanem az ott lévő nyugalmamat. Mert Colmarban mindent tudtam, hogy hol találok, a barátaim és anyukám elkísértek mindenhova. Most pedig mindenkit hátrahagyva, egyedül jöttem el otthonról ráadásul egy nem is kis útra, egybekötve életem első repülőgépes utazásával. Mindig is azt gondoltam, hogy majd az első repülőutam hosszú-hosszú órákat igénybevevő lesz, aminek a végállomása Dél-Amerika vagy a Távol-kelet és a felében csak aludni fogok. Mondjuk az alvásra vonatkozó részleg meg is valósult, mivel reggel nagyon korán keltünk, ráadásul az izgalom miatt ki sem tudtam pihenni magam rendesen. Ám másfél óra kocsikázás, egy órás várakozás a reptéren majd egy harmincperces olvasás után valahogy nem tudtam olyan lázasan gondolni az egészre mint addig, így már nem is volt, mi ébren tartson. Álmodni nagyon ritkán szoktam, és (számomra) furcsa módon ez alkalom is azon ritka esetek közé tartozott. Álmomban egy hajón jártam, ahol nyüzsögtek az emberek. Matrózok rohangáltak fel-s alá, követve a kapitány igen hangos és artikulálatlan kiáltásaiban rejlő utasításokat. Lehorgonyozni készültünk, vagyis egyelőre még csak partot érni, ugyanis volt vagy hatszáz méter a partig. Este volt, ám előttünk látni lehetett, hogy az egész partvonalon égtek a lámpák és a latin zeneszó már megütötte a fülemet. Minden úgy nézett ki, mint ahogy azt elképzeltem, mikor Az öreg halász és a tenger című könyvet olvastam Hemingwaytől. Egész nagy hatással volt rám az a történet, és miután fölébredtem, kellemes érzés járt át. Mindig is gyöngéd érzelmek kötöttek Havannához és a spanyol kultúrához. A légiutas-kísérő épp ekkor ment el mellettem, szóval sajnos nem tudtam semmit se kérdezni tőle. A könyvemet visszatettem a helyére, majd megnéztem az órát. Még fél óra volt a leszállásig, addig egész ügyesen elszórakoztattam magam. Miután biztonságosan földet értek a lábaim és sikerült kikérnem a csomagjaimat, elmentem megnézni Mateót. Mire odaértem, már kihozták őt a szabad levegőre, és a várakozásaimmal ellentétben igen nyugodt volt. Alapból is  jófejű jószág, de nem hittem volna, hogy a repülőket is ilyen jól bírja. Anya otthon mindig azt mondja, hogy simán elmehetne cirkuszi lónak, és ebben tényleg van valami. Eszméletlen türelemmel lett megáldva. Meggyőződtem, hogy minden rendben van vele, majd nemsoká egy apró dudaszót hallottam, és megjelent egy krémszínű, igen nagy terepjáró egy utánfutóval. Fölismertem a kocsit, úgy nézett ki, ahogy azt az e-mailben leírták a tábor szervezői, és amint kanyarodott egyet, látni véltem az utánfutó oldalára nyomtatott vágtázó kanca és csikaja sötétzöld sziluettjét, ami alá kissé kacskaringós betűkkel volt nyomtatva a „Setting Sun Meadows, Family Farm” felirat. A gyomrom kissé megrándult és elfogadtam Mateó szárát, amit a reptéri dolgozó a kezembe adott. Úgy döntöttem, oldom a feszültségemet és elkezdtem az én egyetlen, gyönyörűséges sötétpej ménemmel foglalatoskodni, amíg a táboroztatók ide nem jönnek hozzám. Lovam utolsó lábán futtattam végig gyorsan a kezem, mikor meghallottam a nevem, nem is olyan távolról, amire felnéztem és ki is egyenesedtem. Két szőkeség sétált felém, egy igen kedves arcú asszony, akin ugyan látszott, hogy már biztosan vannak gyerekei, arca szép vonásait és testének előnyös alakjait máig megtartotta, a másik pedig minden bizonnyal a fia volt. Magasabb az anyjánál, erős, férfias alkattal és bosszantóan tökéletes arcéllel. Úgy látszik, az írek krémjébe sikerült beletalálnom. Amint közelebb értek, a nő kedvesen elmosolyodott.
- Te lennél Roesia Cambers? Elnézést, ha esetleg rosszul ejtem, de amúgy gyönyörű neved van. – Mondta és megölelt.
- Chambers-nek kell ejteni, de közel járt. – Mosolyogtam vissza rá, amint elváltunk egymástól, majd a fiú felé fordultam.
- Ronan O’Reilly, Ő pedig az édesanyám, Celia O’Reilly. Örvendek a találkozásnak. – Nyújtotta a kezét felém - mint kiderült - Ronan. Mosolyogva viszonoztam a kézfogást és mélyen a szemébe néztem. A srác egy ideig viszonozta, majd miután elengedtük egymás kezét a tekintete fölém, Mateó-ra vándorolt.
- Gyönyörű szép lovad van. – Állapította meg és kissé kikerült, hogy megpaskolhassa a nyakát.
- Én is őt vizsgáltam. Nagyszerű mén! – Tette hozzá Celia, aki pedig Mateó orrát vakargatta meg kicsit.
- Én is így gondolom. És egyáltalán nem tűnik megviseltnek az utazástól. Lenyűgöző természete van. – Folytattam a diskurzust és kaptam az alkalmon, hogy dicsekedhessek kicsit. Ha valamivel, Mateó-val mindig tudtam. Miután lovacskám megkapta a kellő elismerő paskolgatásokat és tekinteteket, Celia volt az első, aki tanácsolta, hogy induljunk meg a kocsihoz, mert már várnak a többiek. Még utoljára kapott Mateó tőlem egy puszit az orrára, majd elvezettem őt az utánfutóig, amit már Ronan ki is nyitott nekünk. Még a franciaországi lovas tanárom segített tréningezni Mateót, így mostanra egyáltalán nem félt a lószállítóktól. Most is minden további nélkül fellépdelt rá, mikor Ronan fölvezette, ami miatt büszkeség, ámulat és szeretet öntött el. A fiú kisétált a szállítóból, majd a segítségemmel bezárta az ajtót és már mentünk is előre a kocsihoz. Igazán örültem, hogy Ronan volt olyan udvarias, és segített föltenni a csomagomat és fölszállni, mivel az autó az én apró termetemhez képest igen nagy volt és kicsit nehezemre esett volna egyedül föllépni rá. Miután sikeresen beszálltam, a fiú bezárta az ajtót majd ő is beült előre, az anyja mellé. Bekötöttük az övünket, majd miután Celia megkérdezte, hogy megvagyok-e, amire egy igenlő választ adtam, elindultunk. Út közben Celia elmesélte, hogy a farm a dublini reptértől nagyjából másfél órára van, szóval van elég időm körülnézni Írországban. Fél óra utazás után már meg is láttam, hogy miért is hívják a helyet a „smaragd szigetnek”, a rétek zöldben pompáztak és a dombokat foltokban színes virágok tarkították. Az ég meglehetősen tiszta volt, pár bárányfelhő kószált csak erre-arra. A hőmérséklet nem volt túl magas, olyan pont jó húsz celsius fok körül mozogtunk. Az út során betekintést nyertem az O’Reilly család élettörténetébe. Megtudtam, hogy Ronannek még van egy kisebb lánytestvére, aki a tábor alatt majd biztos fog szórakoztatni minket és hogy a farm vezetésében segédkeznek Celia férjének, Aiden,  szülei. Celia leánykori neve pedig McGrath. A nő volt a legcserfesebb közülünk, Ronan általában hallgatott, de voltak témák, amikhez ő is szívesen hozzáfűzött egy-két mondanivalót. Azt is megtudtam, hogy Ronan sok hangsúlyt fektet a tanulásra és szívesen folytatná Amerikában a tanulmányait. Tőlem is inkább család témában kérdeztek, mondtam, hogy nekem van egy bátyám, aki már kirepült a családi fészekből és ő most épp Svájcban lakik a jegyesével. Elmeséltem továbbá azt is nekik, hogy ő nincs nagyon oda a lovakért, viszont a barátnője igen, így tavaly nyáron sikerült mindkettejüket meglovagoltatni kicsit. És ha már erről beszéltem, részleteztem Mateó különlegesen nyugodt természetét és azt is, hogy alig volt vele probléma. Csak egyszer szökött ki a karámból egyik ménestársával, hogy a közeli legelőn méregessék a kancákat. Szerencsére magas volt a kerítés és az ottani lovakat nem hozta annyira lázba az ő látványuk, mint a mieinket az övék plusz hamar utolértük őket, így nem lett szerelem gyerek, de azóta nem kísérelt meg semmilyen hasonló tettet. És mivel nagyon nyugodt alaptermészete van, nem áll szándékomban ivartalanítani, ráadásul gondolkoztam azon, hogy a jövőben fedeztetem, mivel atletikus és szép ló. Imádnám fölnevelni a csikóját. Ezek után a versenyeztetésről kezdtünk beszélni. Celia áradozott Ronan ugratási tudásáról és mondta, hogy a fiú érmeket is nyert. Ronan ugyan elismerte, de nem tartotta nagy dolognak elért eredményeit. Én mondtam, hogy ugyan szoktam nézni a versenyeket, magam nem szívesen indulok rajtuk. Persze a lovas táboros vetélkedők ezalól kivételt képeznek, amiken általában gumicukrot meg aranyra színezett patkókat lehetett nyerni. Ezután már inkább én kérdeztem Írországról meg magáról a helyről, ahova tartunk. Ahogy Celiáék elmesélték, egy felújított, ám kissé hagyományőrző farm fog várni minket óriási legelőkkel, amikre amúgy nagyon büszkék. Azt mondták, nekik jelenleg tíz lovuk van, de ha beindul a táboroztatás, akarnak venni még párat, építtetni szeretnének még egy istállót és esetleg más rendezvényeket is szívesen szerveznének a táborokon kívül. Mire ennek a beszélgetésnek a végéhez értünk, eléggé kicsodálkoztam magam a lenyűgöző tájakban és Ronan megszólalt.
- Ott van a farm bejárata. Nemsoká megérkezünk. – Mondta, én pedig kinyújtottam a nyakam, hogy ellássak kettejük között és megnézhessem magamnak a helyet. Egy fából készült kapu volt előttünk, aminek tábláján ugyanazon lovak sziluettje és a felirat állt, mint ami a lószállító oldalán ékeskedett. Mögötte pár száz méterre pedig már a tábor helyszíne is felsejlett. Egyre közelebb értünk, nekem meg egyre nagyobb gombóc kezdett kerekedni a torkomban.
- Már mindenki itt van. Az ír diákok már egy nappal a bejelentett kezdet előtt itt voltak és páran szintén akkor jöttek. Ma te vagy a harmadik fordulónk. A két olasz lány hajnalban érkezett meg a lovakkal a két svéd fiú pedig utánuk jött pár órával. A többiek már mind itt voltak előbb. – Mesélte Celia majd ahogy közelebb értünk, megláttam, hogy már páran állnak a ház előtt, és integetnek nekünk. A magas férfi minden bizonnyal Aiden volt, mellette a szülei és a kislány pedig pont ekkor szaladt az apukája mellé. Már innen láttam, hogy ők ketten nagyon hasonlítanak egymásra. Jobb oldalt pedig láttam egy kisebb kiülő terasz szerűséget, aminek egy részét elakarta a ház oldala, de a szélső padnál ott ültek a táborozók és élénken néztek a mi irányunkba. Jajj. Nem szeretek utolsó lenni. Mi lesz, ha nem fognak befogadni maguk közé? Futott át az agyamon, de próbáltam megnyugtatni magam. Eddig az a két ember, akikkel interakcióba keveredtem kedvesek voltak, a többiek sem lehetnek másabbak. Legalábbis remélem. Amint leparkoltunk az autóval, a táborozók fölálltak a helyeikről, én pedig még mindig a saját megnyugtatásommal voltam elfoglalva. Kikapcsoltam az övem, megfogtam a bőröndöm és a kézitáskámat is magamhoz vettem. Celia üdvözölte a többieket, addig a családfő jött oda hozzám és míg a kocsiban voltam elvette tőlem a bőröndömet és a táskám, majd segített leszállni. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, majd hallottam Mateó lépteit, ahogy Ronan levezeti őt az utánfutóról és rögtön hozzá siettem. Ő volt az egyetlen biztos pontom jelen pillanatban, szóval az ő fedezékébe vonultam. Elvettem Ronantől a szárat, majd lovacskám mellé állva mértem föl a terepet. A ház egy gyönyörű kétemeletes épület volt, ami L alakban helyezkedett el. Bal oldalon volt egy kis előkertje, ahol virágok voltak, az istállót egyelőre nem láttam. Viszont csak ennyire futotta, mert máris jöttek engem köszönteni. Először a kislány mutatkozott be.
- Szia! Cara vagyok. – Mosolygott és adott két puszit. Olyan tíz-tizenyegy éves körül lehet és nem igaz, hogy csak fél fejjel alacsonyabb nálam. Mondjuk életkorához képest magasnak számított, minden bizonnyal az apukája sudár termetét fogja örökölni.
- Szia! Én pedig Roesia. – Viszonoztam a gesztust. Kedves lánynak tűnt, csak én ne lennék ilyen kisnövésű. De ezeket megtartottam magamnak. Általában engem mindig jobban zavart az az alig öt láb magassságom, mint másokat.
- Megfogom a lovad, amíg köszönsz a többieknek, rendben? – Kérdezte én pedig magamban kissé vonakodva, de elléptem hőn szeretett paripám mellől, odaadtam neki a szárat majd a nagyszülőkhöz lépdeltem.
- Szép napot, kedvesem! Remélem jól telt a repülőutad. Én Maureen vagyok. – Kaptam tőle is két puszit.
- Igen, jól telt az út. Köszönöm a kérdést. – Mosolyogtam vissza rá.
- Connor. – Kaptam az egyszerű bemutatkozást, de azért a két puszi itt sem maradhatott el.
- Roesia. De szólítsanak csak Ro-nak. – Mondtam kicsit hangosabban, mint az átlagos, mert rájöttem, hogy Maureennek nem mutatkoztam be, és mosolyogva a nőre is ránéztem. Mire ezzel is végeztünk, a táborozók is megérkeztek. Jobb oldalt álltak egy nagy csapatban, majd amikor meglátták, hogy feléjük nézek, egy fiú vált ki közülük és jött közelebb hozzám. Én is feléjük léptem párat, majd bemutatkoztam.
- Helló, én Roesia vagyok.