ROESIA CHAMBERS

El sem hiszem, hogy csak pár órája indultam el otthonról és máris honvágyam van. Na jó, ez nem egészen igaz. A valóság az, hogy nem a pompázatos terekkel rendelkező és történelemben gazdag francia hont hiányoltam, hanem az ott lévő nyugalmamat. Mert Colmarban mindent tudtam, hogy hol találok, a barátaim és anyukám elkísértek mindenhova. Most pedig mindenkit hátrahagyva, egyedül jöttem el otthonról ráadásul egy nem is kis útra, egybekötve életem első repülőgépes utazásával. Mindig is azt gondoltam, hogy majd az első repülőutam hosszú-hosszú órákat igénybevevő lesz, aminek a végállomása Dél-Amerika vagy a Távol-kelet és a felében csak aludni fogok. Mondjuk az alvásra vonatkozó részleg meg is valósult, mivel reggel nagyon korán keltünk, ráadásul az izgalom miatt ki sem tudtam pihenni magam rendesen. Ám másfél óra kocsikázás, egy órás várakozás a reptéren majd egy harmincperces olvasás után valahogy nem tudtam olyan lázasan gondolni az egészre mint addig, így már nem is volt, mi ébren tartson. Álmodni nagyon ritkán szoktam, és (számomra) furcsa módon ez alkalom is azon ritka esetek közé tartozott. Álmomban egy hajón jártam, ahol nyüzsögtek az emberek. Matrózok rohangáltak fel-s alá, követve a kapitány igen hangos és artikulálatlan kiáltásaiban rejlő utasításokat. Lehorgonyozni készültünk, vagyis egyelőre még csak partot érni, ugyanis volt vagy hatszáz méter a partig. Este volt, ám előttünk látni lehetett, hogy az egész partvonalon égtek a lámpák és a latin zeneszó már megütötte a fülemet. Minden úgy nézett ki, mint ahogy azt elképzeltem, mikor Az öreg halász és a tenger című könyvet olvastam Hemingwaytől. Egész nagy hatással volt rám az a történet, és miután fölébredtem, kellemes érzés járt át. Mindig is gyöngéd érzelmek kötöttek Havannához és a spanyol kultúrához. A légiutas-kísérő épp ekkor ment el mellettem, szóval sajnos nem tudtam semmit se kérdezni tőle. A könyvemet visszatettem a helyére, majd megnéztem az órát. Még fél óra volt a leszállásig, addig egész ügyesen elszórakoztattam magam. Miután biztonságosan földet értek a lábaim és sikerült kikérnem a csomagjaimat, elmentem megnézni Mateót. Mire odaértem, már kihozták őt a szabad levegőre, és a várakozásaimmal ellentétben igen nyugodt volt. Alapból is  jófejű jószág, de nem hittem volna, hogy a repülőket is ilyen jól bírja. Anya otthon mindig azt mondja, hogy simán elmehetne cirkuszi lónak, és ebben tényleg van valami. Eszméletlen türelemmel lett megáldva. Meggyőződtem, hogy minden rendben van vele, majd nemsoká egy apró dudaszót hallottam, és megjelent egy krémszínű, igen nagy terepjáró egy utánfutóval. Fölismertem a kocsit, úgy nézett ki, ahogy azt az e-mailben leírták a tábor szervezői, és amint kanyarodott egyet, látni véltem az utánfutó oldalára nyomtatott vágtázó kanca és csikaja sötétzöld sziluettjét, ami alá kissé kacskaringós betűkkel volt nyomtatva a „Setting Sun Meadows, Family Farm” felirat. A gyomrom kissé megrándult és elfogadtam Mateó szárát, amit a reptéri dolgozó a kezembe adott. Úgy döntöttem, oldom a feszültségemet és elkezdtem az én egyetlen, gyönyörűséges sötétpej ménemmel foglalatoskodni, amíg a táboroztatók ide nem jönnek hozzám. Lovam utolsó lábán futtattam végig gyorsan a kezem, mikor meghallottam a nevem, nem is olyan távolról, amire felnéztem és ki is egyenesedtem. Két szőkeség sétált felém, egy igen kedves arcú asszony, akin ugyan látszott, hogy már biztosan vannak gyerekei, arca szép vonásait és testének előnyös alakjait máig megtartotta, a másik pedig minden bizonnyal a fia volt. Magasabb az anyjánál, erős, férfias alkattal és bosszantóan tökéletes arcéllel. Úgy látszik, az írek krémjébe sikerült beletalálnom. Amint közelebb értek, a nő kedvesen elmosolyodott.
- Te lennél Roesia Cambers? Elnézést, ha esetleg rosszul ejtem, de amúgy gyönyörű neved van. – Mondta és megölelt.
- Chambers-nek kell ejteni, de közel járt. – Mosolyogtam vissza rá, amint elváltunk egymástól, majd a fiú felé fordultam.
- Ronan O’Reilly, Ő pedig az édesanyám, Celia O’Reilly. Örvendek a találkozásnak. – Nyújtotta a kezét felém - mint kiderült - Ronan. Mosolyogva viszonoztam a kézfogást és mélyen a szemébe néztem. A srác egy ideig viszonozta, majd miután elengedtük egymás kezét a tekintete fölém, Mateó-ra vándorolt.
- Gyönyörű szép lovad van. – Állapította meg és kissé kikerült, hogy megpaskolhassa a nyakát.
- Én is őt vizsgáltam. Nagyszerű mén! – Tette hozzá Celia, aki pedig Mateó orrát vakargatta meg kicsit.
- Én is így gondolom. És egyáltalán nem tűnik megviseltnek az utazástól. Lenyűgöző természete van. – Folytattam a diskurzust és kaptam az alkalmon, hogy dicsekedhessek kicsit. Ha valamivel, Mateó-val mindig tudtam. Miután lovacskám megkapta a kellő elismerő paskolgatásokat és tekinteteket, Celia volt az első, aki tanácsolta, hogy induljunk meg a kocsihoz, mert már várnak a többiek. Még utoljára kapott Mateó tőlem egy puszit az orrára, majd elvezettem őt az utánfutóig, amit már Ronan ki is nyitott nekünk. Még a franciaországi lovas tanárom segített tréningezni Mateót, így mostanra egyáltalán nem félt a lószállítóktól. Most is minden további nélkül fellépdelt rá, mikor Ronan fölvezette, ami miatt büszkeség, ámulat és szeretet öntött el. A fiú kisétált a szállítóból, majd a segítségemmel bezárta az ajtót és már mentünk is előre a kocsihoz. Igazán örültem, hogy Ronan volt olyan udvarias, és segített föltenni a csomagomat és fölszállni, mivel az autó az én apró termetemhez képest igen nagy volt és kicsit nehezemre esett volna egyedül föllépni rá. Miután sikeresen beszálltam, a fiú bezárta az ajtót majd ő is beült előre, az anyja mellé. Bekötöttük az övünket, majd miután Celia megkérdezte, hogy megvagyok-e, amire egy igenlő választ adtam, elindultunk. Út közben Celia elmesélte, hogy a farm a dublini reptértől nagyjából másfél órára van, szóval van elég időm körülnézni Írországban. Fél óra utazás után már meg is láttam, hogy miért is hívják a helyet a „smaragd szigetnek”, a rétek zöldben pompáztak és a dombokat foltokban színes virágok tarkították. Az ég meglehetősen tiszta volt, pár bárányfelhő kószált csak erre-arra. A hőmérséklet nem volt túl magas, olyan pont jó húsz celsius fok körül mozogtunk. Az út során betekintést nyertem az O’Reilly család élettörténetébe. Megtudtam, hogy Ronannek még van egy kisebb lánytestvére, aki a tábor alatt majd biztos fog szórakoztatni minket és hogy a farm vezetésében segédkeznek Celia férjének, Aiden,  szülei. Celia leánykori neve pedig McGrath. A nő volt a legcserfesebb közülünk, Ronan általában hallgatott, de voltak témák, amikhez ő is szívesen hozzáfűzött egy-két mondanivalót. Azt is megtudtam, hogy Ronan sok hangsúlyt fektet a tanulásra és szívesen folytatná Amerikában a tanulmányait. Tőlem is inkább család témában kérdeztek, mondtam, hogy nekem van egy bátyám, aki már kirepült a családi fészekből és ő most épp Svájcban lakik a jegyesével. Elmeséltem továbbá azt is nekik, hogy ő nincs nagyon oda a lovakért, viszont a barátnője igen, így tavaly nyáron sikerült mindkettejüket meglovagoltatni kicsit. És ha már erről beszéltem, részleteztem Mateó különlegesen nyugodt természetét és azt is, hogy alig volt vele probléma. Csak egyszer szökött ki a karámból egyik ménestársával, hogy a közeli legelőn méregessék a kancákat. Szerencsére magas volt a kerítés és az ottani lovakat nem hozta annyira lázba az ő látványuk, mint a mieinket az övék plusz hamar utolértük őket, így nem lett szerelem gyerek, de azóta nem kísérelt meg semmilyen hasonló tettet. És mivel nagyon nyugodt alaptermészete van, nem áll szándékomban ivartalanítani, ráadásul gondolkoztam azon, hogy a jövőben fedeztetem, mivel atletikus és szép ló. Imádnám fölnevelni a csikóját. Ezek után a versenyeztetésről kezdtünk beszélni. Celia áradozott Ronan ugratási tudásáról és mondta, hogy a fiú érmeket is nyert. Ronan ugyan elismerte, de nem tartotta nagy dolognak elért eredményeit. Én mondtam, hogy ugyan szoktam nézni a versenyeket, magam nem szívesen indulok rajtuk. Persze a lovas táboros vetélkedők ezalól kivételt képeznek, amiken általában gumicukrot meg aranyra színezett patkókat lehetett nyerni. Ezután már inkább én kérdeztem Írországról meg magáról a helyről, ahova tartunk. Ahogy Celiáék elmesélték, egy felújított, ám kissé hagyományőrző farm fog várni minket óriási legelőkkel, amikre amúgy nagyon büszkék. Azt mondták, nekik jelenleg tíz lovuk van, de ha beindul a táboroztatás, akarnak venni még párat, építtetni szeretnének még egy istállót és esetleg más rendezvényeket is szívesen szerveznének a táborokon kívül. Mire ennek a beszélgetésnek a végéhez értünk, eléggé kicsodálkoztam magam a lenyűgöző tájakban és Ronan megszólalt.
- Ott van a farm bejárata. Nemsoká megérkezünk. – Mondta, én pedig kinyújtottam a nyakam, hogy ellássak kettejük között és megnézhessem magamnak a helyet. Egy fából készült kapu volt előttünk, aminek tábláján ugyanazon lovak sziluettje és a felirat állt, mint ami a lószállító oldalán ékeskedett. Mögötte pár száz méterre pedig már a tábor helyszíne is felsejlett. Egyre közelebb értünk, nekem meg egyre nagyobb gombóc kezdett kerekedni a torkomban.
- Már mindenki itt van. Az ír diákok már egy nappal a bejelentett kezdet előtt itt voltak és páran szintén akkor jöttek. Ma te vagy a harmadik fordulónk. A két olasz lány hajnalban érkezett meg a lovakkal a két svéd fiú pedig utánuk jött pár órával. A többiek már mind itt voltak előbb. – Mesélte Celia majd ahogy közelebb értünk, megláttam, hogy már páran állnak a ház előtt, és integetnek nekünk. A magas férfi minden bizonnyal Aiden volt, mellette a szülei és a kislány pedig pont ekkor szaladt az apukája mellé. Már innen láttam, hogy ők ketten nagyon hasonlítanak egymásra. Jobb oldalt pedig láttam egy kisebb kiülő terasz szerűséget, aminek egy részét elakarta a ház oldala, de a szélső padnál ott ültek a táborozók és élénken néztek a mi irányunkba. Jajj. Nem szeretek utolsó lenni. Mi lesz, ha nem fognak befogadni maguk közé? Futott át az agyamon, de próbáltam megnyugtatni magam. Eddig az a két ember, akikkel interakcióba keveredtem kedvesek voltak, a többiek sem lehetnek másabbak. Legalábbis remélem. Amint leparkoltunk az autóval, a táborozók fölálltak a helyeikről, én pedig még mindig a saját megnyugtatásommal voltam elfoglalva. Kikapcsoltam az övem, megfogtam a bőröndöm és a kézitáskámat is magamhoz vettem. Celia üdvözölte a többieket, addig a családfő jött oda hozzám és míg a kocsiban voltam elvette tőlem a bőröndömet és a táskám, majd segített leszállni. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, majd hallottam Mateó lépteit, ahogy Ronan levezeti őt az utánfutóról és rögtön hozzá siettem. Ő volt az egyetlen biztos pontom jelen pillanatban, szóval az ő fedezékébe vonultam. Elvettem Ronantől a szárat, majd lovacskám mellé állva mértem föl a terepet. A ház egy gyönyörű kétemeletes épület volt, ami L alakban helyezkedett el. Bal oldalon volt egy kis előkertje, ahol virágok voltak, az istállót egyelőre nem láttam. Viszont csak ennyire futotta, mert máris jöttek engem köszönteni. Először a kislány mutatkozott be.
- Szia! Cara vagyok. – Mosolygott és adott két puszit. Olyan tíz-tizenyegy éves körül lehet és nem igaz, hogy csak fél fejjel alacsonyabb nálam. Mondjuk életkorához képest magasnak számított, minden bizonnyal az apukája sudár termetét fogja örökölni.
- Szia! Én pedig Roesia. – Viszonoztam a gesztust. Kedves lánynak tűnt, csak én ne lennék ilyen kisnövésű. De ezeket megtartottam magamnak. Általában engem mindig jobban zavart az az alig öt láb magassságom, mint másokat.
- Megfogom a lovad, amíg köszönsz a többieknek, rendben? – Kérdezte én pedig magamban kissé vonakodva, de elléptem hőn szeretett paripám mellől, odaadtam neki a szárat majd a nagyszülőkhöz lépdeltem.
- Szép napot, kedvesem! Remélem jól telt a repülőutad. Én Maureen vagyok. – Kaptam tőle is két puszit.
- Igen, jól telt az út. Köszönöm a kérdést. – Mosolyogtam vissza rá.
- Connor. – Kaptam az egyszerű bemutatkozást, de azért a két puszi itt sem maradhatott el.
- Roesia. De szólítsanak csak Ro-nak. – Mondtam kicsit hangosabban, mint az átlagos, mert rájöttem, hogy Maureennek nem mutatkoztam be, és mosolyogva a nőre is ránéztem. Mire ezzel is végeztünk, a táborozók is megérkeztek. Jobb oldalt álltak egy nagy csapatban, majd amikor meglátták, hogy feléjük nézek, egy fiú vált ki közülük és jött közelebb hozzám. Én is feléjük léptem párat, majd bemutatkoztam.
- Helló, én Roesia vagyok.